Zsoltika, Jolika

Nézem a tévében, hogy már leszedték az Informatikai és Hírközlési Minisztérium homlokzatáról a feliratot, a hírek szerint az épületet el is adják, egyszóval éppen csak be nem hintik sóval. Azért a honlapja még él, ahonnan megtudhatjuk, hogy „a közigazgatási informatikai feladatok ellátása a Miniszterelnöki Hivatalhoz kerül, az Informatikai és Hírközlési Minisztérium minden más feladatának ellátása pedig a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumhoz”, és hogy a tevékenységét új feladatokkal folytató minisztériumról a www.gkm.hu honlapon találunk további információt. Hát nem találunk.
Ha a szívünkre tesszük a kezünket és eltekintünk a szakmai szolidaritástól, akkor igencsak úgy tűnik: az IHM léte és működése eddig is kisebbfajta rejtély volt. Először is: miért éppen az informatikának (és hírközlésnek) kellett külön minisztérium? Miért nem, mondjuk, a gyógyszeriparnak vagy a biotechnológiának? Ha mégis, miért kellett ezzel párhuzamos struktúrát létrehozni a Miniszterelnöki Hivatalban? Értem én, hogy az Elektronikuskormányzat-központ (EKK) az elektronikus kormányzatot lenne (lett volna) hivatott kialakítani, de ha az E-Kormányzat Stratégiát nézem, akkor annak már a második pontja azonos (volt) az IHM tevékenységével. Továbbá: úgy tűnik, valamilyen átok folytán a politikusok úgy gondolják, az informatika olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. Másképp nem tudom megmagyarázni, miképp kerülhetett egy volt környezetvédelmi miniszter az EKK élére és egy szociológus az IHM-hez államtitkári pozícióba. Ha nagyon gonosz akarok lenni, akkor azt mondom, ez meg is látszik: az idei Internethajón a leköszönő informatikai vezetők mindegyike távol maradt. Szép gesztus lett volna összegezni – informális keretek között, őszintén – az elmúlt négy évet, urambocsá' megköszönni a privát szférának az együttműködést. Nem érezték fontosnak. Nos, akkor tekintsük át mi röviden az elmúlt ciklust.
Érdekes módon éppen az Internethajó előestéjén került nyilvánosságra a Kék Notesz, a hazai információs társadalom helyzetértékelése. Mint sokan emlékszünk, Kovács Kálmán egyik fő célkitűzése volt a hazai szélessávú internethasználat, illetve a háztartások számítógép-ellátottságának bővítése. A Kék Notesz szerint (összeállította: a BME-UNESCO Információs Társadalom- és Trendkutató Központja és az INFONIA Alapítvány kutatócsoportja) az átlagos magyar internetező már tavaly is négy éve használta a világhálót, és ez az adat nem változott 2004-hez képest. Azaz: kevés volt az új felhasználó, és számuk érdemben nem befolyásolta az átlagot. A szélessáv részesedése az otthoni hozzáféréseken belül tavaly kétharmadosra bővült, de az új számítógép-tulajdonosok és netezők száma alig növekedett. Magyarán: csupán annyi történt, hogy az eddigi dialup-felhasználók áttértek szélessávra. Kovács Kálmán tavaly januárban úgy nyilatkozott, hogy 2006 végéig 2 millió új internetezőt szeretne hazánkban. Ha azt nézzük, hogy itthon 2005-ben körülbelül 3 millióan használták a netet és – a Kék Notesz szerint – ma 5 millió felnőtt lakos számára „az internet és a PC használata egyáltalán nem vált elfogadottá, igényelt tevékenységgé”, akkor azt mondhatjuk, hogy a volt informatikai miniszter (leendő környezetvédelmi államtitkár) nem csak a céljait tudta meglehetősen korlátozottan megvalósítani, hanem a realitásokkal sem volt nagyon tisztában. Hozzátenném, hogy nagy valószínűséggel azok között, akik számára „nem vált igényelt tevékenységgé” az internet, sokan vannak, akik egyenesen félnek tőle. Az érettségitétel-letöltések ismétlődő botrányai, a rejtélyes módon interneten fel-felbukkanó ügynöklisták, a pedofil tartalmak cseréjéről szóló gyakori sajtóhírek, nem beszélve a vírus- és hackertámadások nyomán sokakban bizonyára az a kép alakult ki, hogy az internet valamifajta borzalmas, fortyogó bugyor, amelyet jobb messze elkerülni. Jobb esetben – lásd elektronikus ügyintézés – bonyolult, zavaros izé, amit el lehet intézni az okmányirodában is, elvégre nem kérünk minden héten személyit vagy forgalmit, minek ahhoz szélessáv havi több ezer forintért (ezzel az érveléssel mellesleg nehéz is vitatkozni). Végül pedig: „a Magyar Információs Társadalom Stratégia nem tudott kiemelkedni az önmagát stratégiaként meghatározó kormányzati dokumentumok tömegéből, nem vált <<üggyé>> a kormányzaton, illetve a társadalmon belül” -- olvashatjuk a Kék Noteszben. Tegyük hozzá azt is, hogy az IHM-nek nem sikerült közelebb hozni a kormányzati és az ellenzéki álláspontot egy olyan kifejezetten technikai kérdésben, mint a digitális műsorszórásról szóló törvény elfogadása (az EU-tól érkezett több figyelmeztetés közül az egyiket épp emiatt kaptuk). A távközlési díjak alakításában pedig véleményem szerint inkább a Hírközlési Felügyelet, majd a Nemzeti Hírközlési Hatóság játszott döntő szerepet, semmint az IHM.
A legszomorúbb azonban az IHM tevékenységében (pontosabban a hiányosságokban) talán nem is a statisztikákban rejlik, és még csak nem is abban amit én vagy bármely más újságíró gondol. Hanem abban, amit közvetlenül az informatikában dolgozók éreznek. Hogy annyi év után a társadalomban a számítástechnikát még mindig egyfajta hobbinak, úri huncutságnak tekintik. Teljesen véletlenül éppen cikkem írása napján érkezett szerkesztőségünkhöz Kaskötő Mihály olvasónk levele. Minimális rövidítéssel teszem közzé:
„Szinte minden értelmiségi hivatással együtt jár a társadalom tiszteletének valamilyen verbális megnyilvánulása a művelője felé. Ha orvosi egyetemet végzek Doktor úrnak szólítanának ahogyan jogászként is, szakvizsga után pedig már Ügyvéd úrnak. Elég bármely főiskolai tanár szak, hogy örök életre Tanár úr legyek, frissen végzett papként pedig ki merné akár csak megmosolyogni is, hogy a 87 éves Gizi néni Atyámnak szólít?
Csakhogy én informatikus lettem. Informatikus mérnök, hogy pontosabb legyek. Több, mint tíz évnyi szakmai tapasztalattal a hátam mögött és elérve a krisztusi életkort még mindig én vagyok a „számítógépes srác”...
Nem múlik el úgy hét, hogy valamelyik büszke szülő ne bökne rá üdvözült mosollyal serdületlen csemetéje képére: „Mondtam már, hogy a Jencike is nagy számítógépes?” Rosszabb esetben épp ott is tartózkodik az általános iskolás trónörökös, és a bennfentesek vállveregető stílusában mesél nekem „megaramról”, „décépluszról” és a múlt havi magazinban olvasott videokártya tesztekről.
A titkárnők és irodista hölgyek általában öt percen belül megosztják velem büszkeségük tárgyát: „Nekem is van ám számítógépes papírom tudoood?” Ez legtöbbször egy 40 órás szövegszerkesztő tanfolyamot takar, ami -- ez is hamar kiderül -- ablakon kidobott pénz volt.
Az csak természetes, hogy az emberek többsége meg sem próbálkozik a magázással, hisz én „csak” a számítógépes srác vagyok.
Vajon felháborodna-e az orvos, ha a betege dokisrácnak titulálná? Az ügyvéd szemöldöke nem ugrana-e a magasba, ha csak „jogászgyerekként” említenék meg?
Elképzelem, amint vizsgálat közben odaszól a beteg orvosának: „Te dokisrác, az én kis Zsoltikám is már kész orvos! Olyan értelmesen szokta lapozgatni az Egészségügyi ABC-t és amilyen csillogó szemmel mondja, hogy megy át a Jolikához doktorbácsisat játszani... Behozzam magammal a felülvizsgálatra? Majd mutat pár dolgot...”
Esetleg az ügyvédnél: „Hallod-e az ilyet nálunk a Hubácskánk szokta intézni, mióta megtanult olvasni, csak a Közlönyt bújja! Csuda kis jogász lett ám belőle abban az egy évben! Nem akarjuk korlátozni az érvényesülésben, de -- biztos te is tudod -- a papája büntetőperében olyan kell, akinek papírja is van (kacsint).”
Abszurd? Igen. Mindkettő.
Míg az egyik megbotránkoztat, vagy nevetésre ingerel, a másik hétköznapi abszurd, amit észre sem veszünk, ha nem irányítják rá a figyelmünket. Vajon miért érezzük az egyiket végletesen kifordítottnak, míg a másikat szinte természetesnek? Talán csak több-kevesebb időre van szüksége a társadalomnak, hogy egy új tudományágat a közgondolkodás szintjén is befogadjon és művelőjét a magas szintű tudás hordozójaként tisztelje.
Addig is ha találkozunk, szólítson nyugodtan Mérnök Úrnak. Nem fogok megsértődni.”